Magyar Zenés Színház

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Háda János nevezetű ember, aki megálmodott egy színi társulatot. Nem elvtelen ember: a tehetség nála az első. S habár tudja, hogy "húzó névre" szüksége van, nem enged az elveiből... nem "celebezik". 

Így született meg az Apácák musical (is).

Ebben a darabban nem lehet gyenge láncszem, hiszen összesen öt hölgy van a színpadon két felvonáson keresztül egy három tagú kiszenekarral (Gebora György vezetésével, aki mint dalszövegíró is jegyzi a darabot, szövegei első rangúak).

A musical nagyon jól meg van írva, remek a zenéje, de...

Ha nincsennek egyéniségek, hangok és színészek a színpadon, akik ráadásul még jól is táncolnak, akkor ez a darab meghalhat.

Kijelenthetjük, hogy ez az Apácák mindennel rendelkezett, ami ehhez a musicalhez kell!

Üresjárat, unalmas momentum nélkül gördült végig az előadás hol a rekeszizmainkat, hol a könnyzacskóinkat stimulálva. S habár a premier izgalmában néha becsúszott egy-egy szövegbaki, de összességében nyaszerű előadást láttunk.

A rendező Kökényessy Ági.

Látszik munkájában az a fajta zenés színházi rutin, amit sok éven keresztül gyakorolt a Madách színházban. De nem rutiniéból rendez. A rutint csak felhasználja biztosítékul és ezzel az alappal épiti fel a szereplőit, a karaktereket saját egyéniségükre. Így lesz egységes az együttlétük. Érződik az előadáson a kölcsönös szimpátia és egymás tisztelete. Kiegészítik egymást, segítik egymást. (és remekül és hiánytalanul szól az ének több szólamban is.)

Kökényessy Ági nem akar többet, mint amit a darab hoz magával. Igaz, kevesebbet sem! És ez manapság nagy szó! Nem akar rendezői színházat, "rendezői koncepciót". Alázatos a szerzőkkel szemben - és ettől lesz egyéni a stílusa. A szerzői kereteken belül nehéz egyéninek lenni. (nehezebb, mint kiforgatni egy darabot.) Ötletei, rendezése alátámasztja a szerzőket és a előre viszi a darabot.

A koreográfus: Ullmann Kriszta

Ugyanaz elmondható róla, mint a rendezőről: nagy rutinnal rendelkezik, de még a Vidám színpadról. Ő sem akar többet, mint amit lehet. Nem koreografálta túl a számokat, de mégis ötletes, kedves színésztáncokat csinált. Ahol kellett, megmozgatta a szereplőket, térformába állította és ami a legfontosabb: ő is egyéniségekre dolgozott. Nem erőltette a koreográfiáit kényelmetlen helyzetekre. Így a szereplők egyszerre mozogtak, lazán táncoltak, szteppeltek, sőt spicc-cipőben balettoztak(!).

Összességében az előadás nagyon jó, szórakoztató, sőt...

De ennek az alapja nem (csak) a tehetség, hanem a jó csapatmunka, amibe mindenki betette a részét. A sok részlettből pedig össszeállt egy remek előadás!

Bozsó József